Galántai Zoltán: A halhatatlanság biopolitikája

A szélsőséges nézeteiről ismert biológus, Aubrey de Grey szerint „Az öregedés olyan barbár jelenség, amit egy kulturált társadalom nem lenne szabad, hogy toleráljon”, és ismét csak szerinte valójában semmi különbség nincs aközött, hogy betegség vagy öregség miatt halunk meg. A továbbiakban ezt a kérdést fogjuk körüljárni, de már most érdemes előre bocsátani, hogy ez számunkra csupán egy példa, és közben arra keressük a választ, hogy a modern biológiában rejlő lehetőségek hogyan fogják megváltoztatni a társadalmat. Vagy éppen – hogyan nem.

Kiindulási pontnak viszont tökéletesen megfelel, hiszen legalábbis érdekes eltűnődni azon, hogy mi lenne, ha valóban ki tudnánk tolni az emberi életkor határait mondjuk egy nagyságrenddel. A válasz pedig valószínűleg az, hogy először csupán a kevés kiválasztott jutna hozzá ehhez a lehetőséghez – mint ahogy az antibiotikumok és gyakorlatilag minden más áttörést jelentő orvosi megoldás esetében is történt. Ami persze minden bizonnyal feszültségekhez vezetne.

Második lépésben aztán lehet, hogy szélesebb (sőt, alkalmasint nagyon széles) körben is elterjedne a módszer, és ez újabb problémákat eredményezne. Szintén a biológiai módosítások területéről származó hasonlattal élve: az alvás biológiájával foglalkozó Russell Foster szerint könnyen elképzelhető például, hogy néhány éven belül olyan gyógyszereink lesznek, amiknek köszönhetően akár napokig is ébren tudunk maradni. Arról viszont nem beszél Foster, hogy ez többek között azzal is járhatna, hogy szemünk az állandó nem alvástól teljesen tönkremegy. És azt már ne is említsük, hogy milyen hatása lehet például a keringési rendszerre meg a szívre, ha a jövőben nem vízszintesen fekve töltenénk életünk egyharmadát.

Továbbá, még ha el is fogadnánkde Grey álláspontját, a hosszú élet önmagában éppen úgy kevés lenne, mint ahogy kevés az is, ha csak az agyat készítjük fel az alvás nélküli működésre. Ugyanis a mai társadalomba nagyon is „bele van huzalozva” az átlagos életkor. Még akkor is, ha „hosszú élet” alatt nem a Gulliver utazásaiban szereplő struldbruggokra gondolunk, akik ugyan sosem halnak meg, ám az idő előre haladtával mind fizikailag, mind pedig szellemileg egyre inkább leromlanak.

Az evolúcióbiológus Jared Diamond veti fel, hogy akár csupán „egy vagy két idős ember is milyen fontos lehet az írásbeliség előtti társadalmakban”, ugyanis emlékezhetett olyan katasztrófákra, amikre mások nem – és arra is, hogy az adott helyzetben hogyan kellett eljárni, és ez esetleg az egész csoport túlélésének a kulcsát is jelenthette. Úgyhogy akár az is elképzelhető, hogy a neandervölgyieket felváltó cro-magnoni ősemberek, akik akár 20 évvel is tovább éltek, részben ennek köszönhették kiugró sikerességüket, de ebből persze nem következik szükségképpen, hogy ma is ugyanúgy előnyös hosszabb ideig élni, mint ahogy annak idején az volt.

Azzal a feltételezéssel viszont bátran élhetünk, hogy az átlagéletkor növekedésének különböző következményei vannak. Ha mondjuk a vezetők 60 helyett 70 évesen mennek nyugdíjba, akkor megnő azoknak a száma, akik egészen biztosan mindvégig beosztottak maradnak, és ha egy-egy pozíciót ad absurdum évszázadokig lehet birtokolni, akkor ez átrendezheti a társadalmat.

Vagy ott van például a börtönbüntetés problémája. Miként az öregedésbiológiával foglalkozó João Pedro de Magalhães írja, egy olyan világban, ahol komoly esélyünk van megérni az ezredik évet, teljesen más súlya lenne egy néhány éves börtönbüntetésnek – hogy az életfogytiglant meg a halálbüntetést már ne is említsük.

Francis Fukuyama pedig a jelenlegi, 20. század végi, 21. század eleji helyzettel kapcsolatban – pedig hol van még a fentebb emlegetett ezer év – egyfelől azt jegyzi meg, hogy az ugyanazon személy által egymás után birtokolható mandátumok számának korlátozására az 1800-as évek végén azért került sor, mert egyre általánosabbá vált a viszonylag magas életkor; másfelől pedig abból kiindulva, hogy „a közgazdaság-tudomány minden egyes előrelépéséhez egy-egy temetés szükségeltetik”, megkockáztatja azt a feltevést is, hogy minél magasabb az átlagos élettartam egy bizonyos társadalomban, annál lassabban zajlanak le benne a politikai, társadalmi vagy éppen szellemi változások – és ebből többek között az is levezethető, hogy teljesen máshogy kell politizálni, ha nem a fiatalok a meghatározóak.

De Grey persze úgy gondolja, hogy ez még csak az első lépés, és akár 20-30 éven belül alapvető fontosságúvá válhat a nagyon hosszú életkor problémája, mert addigra meglesz a megoldás – de ennek persze korántsem örülne mindenki. Az ellenfelei által egyenesen „halálistának” (deathist) titulált Bill McKibben például azt mondja, hogy „Szeretem ezt a bolygót, szeretem a testemet minden korlátjával együtt és beleértve azt is, hogy meg kell halnom”.

Amire egyfelől persze azt lehet válaszolni, hogy abból, hogy per pillanat ez a helyzet, nem következik, hogy a jövőben is szükségképpen ez lesz. Ezzel az erővel amellett is érvelhetnénk, hogy nem a mostani átlagéletkor a „természetes”, hanem a cro-magnoni ősemberé. Másfelől viszont azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy mint ahogy McKibben, ugyanúgy de Grey irányzata is él bizonyos, az emberre vonatkozó alapfeltételezésekkel. Méghozzá a filozófus Michael Foucault szerint azzal a 17. században kialakult alapfeltételezéssel, hogy az emberi test valójában gép, és ennek megfelelően javítható, sőt, ad absurdum tökéletesíthető is.

De az ember valójában persze nem holmi mechanikus berendezés, tehát innentől kezdve kérdéses, miért kellene úgy gondolnunk, hogy egy egyszerű hasonlatnál többről van itt szó – és különösen, hogy miért kellene azt gondolnunk, hogy ez meggyőzőbb érv, mint a halálistáké. Vagy hogy egy lépéssel tovább menjünk: Nassaui Móric ugyan azzal forradalmasította a hadviselést a 16. század végén, hogy a katonákat a hadtörténész Robert L. O'Connell szavaival élve a folyamatos kiképzés és drill segítségével afféle „harctéri automatákká” alakította; de abból, hogy ezt meg lehetett csinálni, sem az nem következik szükségszerűen, hogy előállíthatunk az élet bármely területén működőképes „emberi automatákat”, sem pedig az, hogy az emberek biológikumát szabadon alakítgathatjuk, sőt, akár a képességeit, akár pedig a testét tetszésünk szerint tökéletesíthetjük.

Pedig ez a felfogás nem éppen új keletű.

Az 1908-as biológiai Nobel-díjas, az orosz Elie Mecsnyikov például meg volt róla győződve, hogy a megoldást a gyomor lehetőleg minél teljesebb eltávolítása jelenti (elvégre az úgyis csak különböző baktériumok telephelye), bár egyes betegei belehaltak a műtétbe. 1910-ben megjelent könyvében pedig azt tette hozzá a halállal kapcsolatban, hogy „az a felfogás, ami az antikvitástól a modern időkig létezett... az ember számára többé nem megfelelő”. A témáról tanulmányt író Greg Klerx Mecsnyikovot tekinti a transzhumanizmus első hullámának, míg a második hullám nagyjából azzal kezdődhetett, hogy 1957-ben az evolúcióbiológus Julian Huxley bevezette magát a fogalmat, mondván, hogy a homo sapiens a jövőben legalább annyira fog különbözni a maitól, „mint amennyire mi különbözünk a pekingi előembertől”.

A következő lépésben a modern transzhumanizmus megalapozója, Fereidoun M. Esfandiary egy 1973-as könyve szerint ez immár nem pusztán lehetőség: „amikor ma a halhatatlanságról és más világok felkereséséről beszélünk, akkor ezeknek immár nem teológiai vagy metafizikai jelentése van”, akkor a valóságról van szó.

Ezzel azonban több problémánk is lehet. Túl ugyanis azon, hogy az űrrepülés (mert ez esetben a „más világok felkeresése” alatt ezt kell érteni) sikeressége nem teszi igazzá a halhatatlansággal kapcsolatos kijelentéseket, még ennél is súlyosabb hiba, hogy Esfandiary a „determinisztikus előrejelzések” bűnébe esik, és automatikusan egyenlőségjelet tesz az elképzelhető, a lehetséges meg a szükségszerű közé – miként a transzhumanisták azóta is rendszeresen szokták. Pedig ezek a kategóriák például a „halhatatlanság” esetében sem feltétlenül esnek egybe, és abból, hogy az utóbbi évszázadokban folyamatosan nőtt az átlagéletkor a fejlett nyugati társadalmakban, nem biztos, hogy a jövőben is így fog történni. Vagyis attól, hogy 40-ról 80 évre toljuk ki az öregség végső fázisát, nem biztos, hogy 80-ról 800-ra is ki lehet tolni. Elvégre „a jövő nem egyszerű folytatása a múltnak és a jelennek”, miként a Nováky Erzsébet által szerkesztett Jövőkutatás című könyvben olvasható.

Másfelől viszont az, hogy a transzhumanisták ilyen durva logikai hibákat követnek el, amikor megpróbálnak a jövőre vonatkozó kijelentéseket tenni, nem minősíti azokat az általuk felvetett kérdéseket, mint amilyen többek között a nagyon hosszú élet is. És nem minősíti az olyan, biológiai megalapozottságú problémákat általában véve sem, amik adott esetben legalább olyan nagy mértékben alakítanák át a modern társadalmat, mint ahogy azok az újkori változások tették, melyek miatt Foucault bevezette a biopolitika fogalmát.

Ez nála egyfelől az „emberi test anatómiapolitikáját” foglalja magába, vagyis az egyes ember mint biológiailag létező lény szabályozását, kihasználását és tökéletesítését; másfelől pedig a „népesség biopolitikáját”, ami a népszaporulatra, a születési és halálozási arányokra meg hasonlókra összpontosít. Az elsőnek az olyan intézmények feleltethetőek meg, mint amilyen az iskola meg a laktanya; a másodiknak pedig, ahol egészségről és betegségről meg születési és halálozási arányszámokról van szó, értelemszerűen a közegészségügy és a demográfia.

Idáig jutva aztán ésszerűnek tűnik azt feltételezni, hogy az afféle kérdések, mint amilyenekről eddig beszéltünk, nem kezelhetőek a Foucault által felvázolt, demográfiára-népegészségügyre meg fegyelmezésre épülő, kétpólusú biopolitika keretei között. A Paul Miller – James Wilsdon szerzőpáros a témával kapcsolatban azt veti fel, hogy a brit kormánynak „komolyan meg kellene fontolnia” egy olyan bizottság létrehozását, ami a kialakulóban lévő, új technológiáknak a társadalomra gyakorolt hatását vizsgálná; ez nagyon is ésszerű javaslatnak tűnik.

De emellett érdemes lenne feltenni magunknak azt a kérdést is, hogy mi lesz (vagy legalábbis mi lehetne) ennek az új biopolitikának ugyanolyan intézményi megfelelője, mint ahogy a réginek az iskola meg az egészségügy volt. Ugyanis elképzelhető, hogy hamarosan válaszolnunk kell majd rá.

(2006. április)