Galántai Zoltán: Neurofarmakológia, emberi természet, jövő

Az 1900-as évek elején egy Charles Davenport nevű amerikai biológus megalapította az Eugenikai Adatok Hivatalát, majd pedig nekiállt összefüggéseket keresni a leszármazás (vagyis a genetikai adottságok) meg az epilepsziára vagy éppen a bűnözésre való hajlam és a hasonlók között. Vizsgálta például a zenei meg az irodalmi képességekkel rendelkező családokat is – akárcsak a „barkácsolási és feltalálói képességekkel megáldott családokat, különös tekintettel a hajók építésére”. A Nobel-díjas biológus, James D. Watson megjegyzése szerint Davenport úgy gondolta, hogy „a hajóépítés génjének nyomára jutott”. Miként majd mindjárt látni fogjuk, az efféle, az örökletesség kizárólagosságába vetett meggyőződések tragikus következményekhez vezethetnek, mint ahogy adott esetben annak is tragikus következményei lehetnek, ha nem veszünk tudomást a neurofarmakológia, vagyis a különböző drogoknak az idegrendszerre gyakorolt hatását vizsgáló tudomány eredményeiről. A két terület párhuzamba állítása talán nem is olyan távoli, mint amilyennek elsőre tűnhet, mivel mind a két esetben bizonyos, az emberi jogok határaira vonatkozó kérdésekről van szó.

Ami az előbbit illeti, a ma már igencsak rossz hírű eugenikát a 20. század elején az USA-ban még egyáltalán nem elítélendőnek, hanem olyan eszköznek tekintették, aminek a segítségével az ember a saját kezébe veheti evolúciós sorsának irányítását. Azok a nagy állami vásárok, ahol korábban birka- és marhaversenyeket rendeztek, a genetikailag „jobb bébik” és „egészségesebb családok” vetélkedésének színhelyévé váltak.

Mindez persze az úgynevezett pozitív eugenikának minősült, vagyis a „jobbak” támogatásának a többivel szemben, de eközben jelen volt a negatív, azaz a gyengék és nem elég rátermettek ellen irányuló eugenika is. Indiana állam már 1907-ben olyan törvényt fogadott el, ami lehetővé tette a „bűnözők, idióták, nemi erőszakot elkövetők és imbecillisek” sterilizálását, és hamarosan 30 további állam vezetett be hasonló szabályozást – ez 1941-ig mintegy 60 ezer ember sterilizálását eredményezte. 1927-ben ugyan az Amerikai Legfelsőbb Bíróság előtt támadták meg a sterilizálási törvényt a 17 évesen „promiszkuitásra való hajlam” miatt kényszersterilizációra ítélt Carrie Buck ügyében, mondván, hogy az állami vezetők a legalapvetőbb emberi jogokat megsértve dönthetik el, hogy kinek lehet, illetve nem lehet gyereke. Ám az az Oliver Wendell Holmes bíró, akit egyébként a modern szólásszabadság fogalma megalkotójaként szokás számon tartani, kijelentette, hogy „Az egész világnak jobb, ha a társadalomnak nem kell a bűncselekményeket elkövető degenerált vagy imbecillis leszármazottak kivégzésére vagy lassú pusztulására várni, hanem eleve megakadályozhatja a nyilvánvalóan alkalmatlanok szaporodását”. Miközben Holmes arra az álláspontra helyezkedett, hogy – egészen szélsőséges kivételektől eltekintve – mindenkinek joga van szabadon elmondania a véleményét, aközben tagadta, hogy mindenkinek joga lenne ahhoz, hogy megcsonkítatlan testben élje le az életét, és ugyanúgy utódai lehessenek, mint bárki másnak.

Innét már mindössze egyetlen lépésnyire vannak a nácik, akikről ismét csak Watson azt írja, hogy „röviddel 1933-as hatalomra kerülésük után ... teljes körű, egyértelműen az amerikai mintán alapuló sterilizációs törvényt léptettek életbe”, ami végül „eutanáziába” (azaz tömeges gyilkosságba) torkollott, amikor 1939-re a sterilizáció túlságosan körülményesnek bizonyult.

És ezen a ponton már „csupán” némi általánosítást kívánt meg az „életre való alkalmatlanság” kategóriájának bizonyos etnikai csoportokra (így a cigányokra és a zsidókra) való kiterjesztése is, vagyis a holokauszt. Az túlságosan is közismert ahhoz, hogy érdemes legyen részletesen foglalkozni vele, hogy a nácik ezzel párhuzamosan (és ezzel tökéletes összhangban) kísérletet tettek egy „felsőbbrendű emberfaj” megteremtésére is.

A történelem végéről írott könyvéről ismertté vált amerikai gondolkodó, Francis Fukuyama szerint az eddig leírtak értelmében tehát az egyik lehetséges veszély az, hogy a leszármazás rendjébe belenyúlva próbálunk meg egy új emberfajt létrehozni, és a helyzetet még tovább súlyosbítja, amennyiben ezt az eugenikánál mérhetetlenül hatékonyabb biotechnológia eredményeit felhasználva próbáljuk tenni.

De hasonlóképpen veszélyes az is, ha a neurofarmakológia segítségével a már létező személyiséget állunk neki módosítani, hiszen így Fukuyama szerint akár az is megtörténhet, hogy – megfelelő gyógyszereket fogyasztva – hét közben másmilyen emberek vagyunk, mint hét végén. Ami azért lenne baj, mert „a jog bármely valamire való definíciójának az emberi természetre vonatkozó szilárd ítéletre kell épülnie”.

Fukuyama megállapításaival persze több probléma is van. Először is: az eugenika és a náci eugenika példájából nem az következik, hogy minden, az emberi biológiába és leszármazásba való beavatkozás automatikusan rossz, hanem csupán az, hogy mind a 20. század eleji Amerikában, mind pedig Hitler Németországában embertelen módon jártak el. De ez nem jelenti automatikusan azt, hogy kizárólag ilyen beavatkozások képzelhetőek el. Cipruson például Makariosz érsek uralma alatt az örökletes vérszegénység egy különösen súlyos formája, a thalasszémia miatt kötelező házasság előtti genetikai tanácsadást vezettek be, de azt teljesen a párokra bízták, hogy mit tesznek, ha kiderül, hogy gyermekük nagy valószínűséggel betegen születne.

Továbbá: ismét csak Fukuyama, ki nem mondva bár, de abból indul ki, hogy azért nem szabad az embert módosítani, mert létezik az ”embernek lenni”-nek egyfajta biológiai etalonja, amitől nem térhetünk el – ám az evolúcióbiológusok szerint az emberi faj jelenleg is folyamatosan változik. Azaz még ha meg is tudnánk határozni, hogy biologikumát tekintve milyennek kell lennie az embernek most, legfeljebb idő kérdése, hogy ez a meghatározás értelmét veszítse.

A helyzetet csak még tovább bonyolítják a Fukuyama által egyik legfőbb rossznak kikiáltott neurofarmakológiai szerek. De nem feltétlenül azért, ami miatt Fukuyama tart tőlük, hiszen – ad absurdum – miért is ne lehetne másmilyen a személyiségem pénteken, mint szombaton? Nem érvelhetünk pusztán azzal a neurofarmakológia ellen, hogy azért rossz, mert megváltoztathatja a természetünket: az önmagában sem jónak, sem rossznak nem tekinthető, ha egy adott pillanatban másmilyenek vagyunk, mint amilyenek korábban voltunk, vagy később leszünk.

Az amerikai Richard Glen Biore, a kognitív szabadság legfőbb teoretikusa viszont úgy gondolja, hogy teljesen más lesz a helyzet, ha valaki nem maga dönt a változtatás mellett, hanem rákényszerítik: valahogy úgy, mint ahogy bárki választhatja önként a cölibátust, viszont az államnak senkit nincsen joga kasztrálnia. Ennek megfelelően több mint kérdéses, hogy a kormány elvárhatja-e az állampolgáraitól, hogy másmilyenek legyenek, mint ami különben a természetes vagy elfogadható lenne a számukra.

Ott volt például a Charles Thomas Sell nevű amerikai fogorvos esete: csalás vádjával tervezték bíróság elé állítani, de mivel paranoiás kényszerképzetei voltak, azért előtte antipszichotikus gyógyszereket akartak szedetni vele. A Legfelsőbb Bíróság azonban 2003. június 16-án 6:3 arányban kimondta, hogy a kormány kizárólag nagyon indokolt esetben rendelhet el ilyesmit: például erőszakos bűncselekmény esetén.

Ez a döntés, aminek a megszületésében persze Boire is szerepet játszott, csupán az első azok közül, melyek a közeljövőben várhatóan mind pro, mind kontra komoly indulatokat fognak kiváltani. Példának okáért valamikor 2010 körül minden bizonnyal fel fog merülni az a kérdés, hogy milyen feltételek mellett lehet megtiltani annak a gyógyszernek a bevételét, ami törölné a szemtanú sokkoló emlékeit közvetlenül az esemény után, vagyis: a kormánynak mikor van joga elvárni, hogy együtt éljünk egy tragédia emlékeivel.

Vagy hogy egy közelebbi példát említsünk, Boire 2005 második felében A kognitív szabadságra leselkedő veszélyek: farmakoterápia meg a jövő drogháborúja címmel tett közzé egy tanulmányt arról, hogy néhány éven belül olyan gyógyszerek fognak megjelenni a piacon, amelyek képesek blokkolni az erős drogok hatását.

Ami önmagában akár még jó is lehetne, hiszen valószínűleg mindannyian egyetértünk abban, hogy a kábítószerek fogyasztása egészségtelen. Ez azonban ugyanúgy csupán a történet egyik fele, mint ahogy valószínűleg abban is mindenki egyetértett a 20. század elején Amerikában, hogy kívánatosak lennének a minél egészségesebb családok. Amiből viszont nem következik, hogy a kormánynak joga volt sterilizálásra ítélni mindazokat, akik Carrie Buckhoz hasonlóan „gyengeelméjűnek és epilepsziásnak” bizonyultak. És hasonlóképpen: bár a kábítószer-fogyasztás az amerikai törvények szerint bűn, ebből nem következik, hogy az embereket automatikusan kényszergyógykezelésre lehetne küldeni, hiszen – jegyzi meg Boire – „egészen rendkívüli körülményektől eltekintve arra kötelezni valakit, hogy [drogellenes] farmakoterápiának vesse alá magát, számos alkotmányos garanciát sért meg”. Elvégre a Legfelsőbb Bíróság egy 1990-es döntése szerint mindenkinek joga van a saját teste feletti rendelkezéshez, amibe az is beletartozik, hogy – a szélsőséges esetektől eltekintve – kizárólag önként és a lehetséges következményekről tájékozottan vessük alá magunkat gyógyszeres terápiának. És akkor a szabad gondolkodáshoz való jogot még nem is említettük, ami már csak azért is alapvető fontosságú az esetünkben, mert mindeddig legalább abban biztosak lehettünk, hogy semmiféle hatalom nem képes közvetlenül manipulálni a gondolatainkat. Ismét csak az amerikai Legfelsőbb Bíróság volt az, ami úgy fogalmazott még valamikor 1942-ben, hogy „a gondolkodás szabadsága természetéből adódóan abszolút: a legzsarnokibb kormányzatnak sincs hatalma afölött, ami az elménkben játszódik le.”

De 1942 a mi szempontunkból nagyon is régen volt, és a neurofarmakológia gondolatának megjelenése óta ugyanolyan nyilvánvalóan nem igaz ez a kijelentés sem, mint ahogy az is nyilvánvaló, hogy Holmes bírónak nem volt igaza.

(2005. október)