A másolás jog(talanság)a: Copyright, internet és az olvasás joga

dr. galántai zoltán 2005

Egy adminisztratív tévedés következtében a kanadai Coquitlamban tizennégy rajongó három nappal a hivatalos megjelenés előtt, 2005. július 13-án jutott hozzá a Harry Potter és a félvérű herceg című könyvhöz, és így elvileg idő előtt megtudhatta, hogy mi lesz a szereplők további sorsa. A gyakorlatban viszont a kiadó, a Raincoast Book felszólítására Brit Kolumbia Legfelsőbb bírósága sürgősen kimondta, hogy a vásárlóknak a hivatalos megjelenés időpontja előtt nincs joguk elolvasni a művet. Ahogyan az esetet kommentálva a médiajogász Korieh Duodu fogalmazott: "Az érintettekkel nem jogi szempontból ugyan együtt lehet érezni, de a [szellemi] tulajdonjogok gyakran erősebbek a szabadságjogoknál. Olyan, hogy olvasáshoz való jog nem létezik." Száz vagy akár csak ötven évvel ezelőtt persze nem ezt mondta volna, de mára a szerzői jogok minden korábbinál több területre terjed ki - méghozzá amiatt az internet miatt, ami immár nem csupán azoknak az életére van hatással akit file-okat akarnak cserélni, hanem lényegében a nyugati demokráciák minden állampolgárára.
Ez elsőre persze lehet, hogy legalábbis meghökkentően hangzik, hiszen sokan hajlamosak az internetre - "demokratikus jellegéből" adódóan - mint a szabadság eszközére tekinteni. John Gilmore, az elektronikus jogok ismert aktivistája például egyenesen azt állítja, hogy az internet a szabályozási kísérleteket hibaként fogja fel, és kikerüli, ez azonban két okból is téves elképzelés.
Egyfelől azért, mert az internetet szabályozás nélküli közegnek tekinti, pedig a vitathatatlanul létező problémás kérdések ellenére sem az: a domain nevek rendszere ugyanúgy nem működne jogi szabályozás nélkül, mint ahogy nem működne semmi más sem. Másfelől pedig egy technológia nem per deifinitionem "jó" vagy "rossz"(mint ahogy azt sem jutna eszünkbe állítani, hogy a lőfegyvert kizárólag bűntények elkövetésére vagy éppen ellenkezőleg: kizárólag önvédelemre lehet felhasználni). És miként 2003 elején a Shanthi Kalathil - Taylor C. Boss szerzőpáros is kimutatta, az sem igaz, hogy az internet feltétlenül fenyegetést jelentene a parancsuralmi rendszerekre: abból, hogy a felhasználásával elő lehet mozdítani a demokráciát, még nem következik szükségszerűen, hogy a valóságban tényleg ez fog történni - Szaúd-Arábia vagy éppen Kína esete jól példázza ennek a megállapításnak a helyességét.
Idáig jutva érdemes azt is feltételezni, hogy egy kellőképpen hatékony technológia - tehát például az internet is - képes akár a "jó", akár a "rossz" irányba elvinni a dolgokat. Vagyis képes nem csupán előmozdítani, de teljesen elfojtani is mondjuk a szabad véleménynyilvánítást - vagy éppen képes teljes kontrollt biztosítani a jogtulajdonosoknak jogaik gyakorlása felett. A copyright egyik legismertebb teoretikusa, a jogász Lawrence Lessig szerint a szabályozásnak négy alapvető formája létezik, és ezek persze kölcsönösen hat(hat)nak egymásra:
ott van először is a jogi szabályozás (vagyis az, ha pénz- vagy börtönbüntetésre ítélnek valakit, mert egy filmet az interneten mindenki számára elérhetővé tett);
sokat számít a norma is (ami például azt írja elő, hogy ne köpködjünk nyilvános helyen még akkor se, ha nem csuknak le érte);
a harmadik tényező a piac (azáltal, hogy előírja, hogy mennyit kell fizetni mondjuk egy film megnézésért);
és végül számításba kell vennünk az architektúrát is, vagyis azt hogy a vasúti hálózat vagy az internet mennyire befolyásolja a közösségi kapcsolatok kialakulását.
Ismét csak Lessig az, aki amellett érvel, hogy az architektúra vált a legmeghatározóbbá az utóbbi időben, és a jog olyan mértékben támogatja az architektúrában rejlő lehetőségeket, mint még soha. 1790-ban kizárólag a kereskedelmi célú publikációra terjedt ki a copyright-tulajdonos ellenőrzési joga, de nem érintette az eredeti műből mint kiindulási alapból létrehozott műveket, vagyis azt, ha valaki egy regényből mondjuk drámát írt; és persze nem érintette a a nem kereskedelmi célú felhasználásokat sem:

1790	kiadás joga	módosítás joga
kereskedelmi célú	copyright	szabad
nem kereskedelmi célú	szabad	szabad

19. sz. vége	kiadás joga	módosítás joga
kereskedelmi célú	copyright	copyright
nem kereskedelmi célú	szabad	szabad

1975 körül	kiadás joga	módosítás joga
kereskedelmi célú	copyright	copyright
nem kereskedelmi célú	szabad/copyright	szabad

Mára a copyright mindegyik területre kiterjed:

2004	kiadás joga	módosítás joga
kereskedelmi célú	copyright	copyright
nem kereskedelmi célú	copyright	copyright

Ez a "copyrightosodási" tendencia hosszú távon a legrosszabb (bár nem biztos, hogy legvalószínűbb) forgatókönyv szerint akár azt is eredményezheti, hogy a művészet ugyanúgy a föld alá kényszerül, mint annak idején a Szovjetunióban - csak éppen most nem politikai okokból, hanem a copyright-problémákból kifolyólag.
A Harry Potter kanadai kiadója eredetileg nem csak azt akarta, hogy senki tudhassa meg a hivatalos megjelenés előtt a könyvben szereplő részleteket, de azt is el akarta érni, hogy a médiában kizárólag az általuk jóváhagyott beszámolók jelenhessenek meg, illetve, hogy a fentebbi ügyben érintettek legyenek kötelesek beszámolni arról, hogy kivel és mikor beszéltek a könyvről, de erre már a bíróság sem volt hajlandó.
Ebben a történetben nem az az érdekes, hogy első ránézésre legalábbis nehéz lenne elképzelni, hogy államtitkon kívül bármit ennyire védenének még a szólás-, illetve az információhoz való hozzáférés szabadságának rovására is. És hasonlóképpen nem érdekes az sem, a Penguin India vezetője arra utasította az elosztó hálózat biztonsági őreit, hogy legyen náluk tűzfegyver. Sőt, még az sem, hogy az ASCAP; (American Society of Composers, Authors & Publishers) már 1996-ban arról tájékoztatta a cserkészeket, hogy azoknak nincs joguk szerzőik négy millió dalának egyikét énekelni, ha nem fizetnek licenc díjat, így aztán a cserkész lányok némán táncoltak a tűz körül.
A másik véglet persze az, amikor a 672 oldalas Félvérű Herceg teljes kínai fordítása alig egy nappal a megjelenése után - minden bizonnyal a jól szervezett csoportmunkának és a digitális kamerák használatának köszönhetően - már letölthető volt az internetről. Valószínűleg nem véletlen, hogy éppen Kínában történet ez, mert Kína nem csak az internetes ellenőrzés, de a copyright-sértések terén is világvezetőnek számít. Például a zenei CD-k legalább 95 százaléka kalózmásolat, amit az eredeti ár töredékéért lehet színes borítóval és minden mással együtt megvásárolni, úgyhogy egy album a zenészek számára nem bevételi forrást jelent, hanem promóciós eszközt, aminek a hatására majd remélhetőleg többen mennek el a fizetős koncertre. Jay Berman, a Federation of Phonographic Industry vezetője nem régiben egyenesen arról beszélt, hogy a világ egyre inkább a "kínai modellt" kezdi követni, és ez az állítás több kérdést is felvet.
Először is azt, hogy ez feltétlenül rosszabb lenne-e, mint a mostani helyzet. Amire azt lehet válaszolni, hogy attól függ, hogy kinek (a nagy zenei cégeknek például biztosan). Eközben azonban azt sem szabad elfelejteni, hogy a copyright értelmezése egyáltalán nem volt állandó a történelem folyamán, és elképzelhető, hogy a jövőben is változni fog. Meg persze azt sem, hogy amikor Berman arról beszél, hogy mennyire átalakulóban van az embereknek a szellemi tulajdonjoghoz való viszonyulása (mert lényegében ezt állítja), akkor - akarva vagy akaratlanul - több dolgot is összemos.
A MAHASZ ( Magyar Hanglemezkiadók Szövetsége) egy éppen mostanában nyilvánosságra hozott közleményében úgy fogalmaz, hogy "aki fájlcserélésben részt vesz, és nem saját alkotásait osztja meg másokkal, az jogsértést követ el", de a helyzet ennél azért lényegesen bonyolultabb.
Lessig például nem kevesebb, mint négyféle letöltést különböztet meg a saját tartalmak közzétételén túl:
(A) egy jelenlegi CD-t (számot, filmet, stb.) teszünk mindenki számára elérhetővé. Ebben az esetben nem kétséges, hogy a ma érvényben lévő jog értelmében bűncselekményt követünk el, és közben egyáltalán nem mellékesen megkárosíthatjuk az alkotót/kiadót is.
(B) Mintákat (samples) osztunk meg, hogy a többiek kockázat nélkül győződhessenek meg róla, hogy érdekli-e őket, és ha igen, akkor megvehessék az albumot.
(C) Olyan tartalmakhoz férünk hozzá, amik ugyan még a copyright-törvény értelmében védettnek minősülnek, a valóságban viszont (akár évtizedek óta) beszerezhetetlenek.
(D) A tartalmakat szerzőjük kimondottan azért tette hozzáférhetővé az interneten, hogy mi letöltsük - vagyis promócióról van szó. Nem csak a kezdő együttesek élnek ezzel a módszerrel, de a mára ismert sci-fi szerzővé vált Cory Doctorow is egyszerre tette közzé elektronikus formában, az interneten az első könyvét és adta ki hagyományos, papír formában (és ez a megoldás be is vált neki).
Az első kategória, az (A) - mondja Lessig - vitán felül jogsértő, és a jelenlegi szabályozások értelmében az ilyen büntetést is érdemel. A negyedikkel, a (D)-vel pedig még akkor sincs semmi baj, ha a MAHASZ elfeledkezett erről a lehetőségről. A (B) és a (C) eset azonban lényegesen kevésbé egyértelmű, mint az előző kettő. A copyright fogalmát mint olyat (ami szó szerint a másolás jogát jelenti) a nyomdatechnika megjelenése hívta életre, és valószínűleg nem alaptalan azt állítani,hogy az internet megjelenése legalább ugyanolyan hatással van rá, mint annak idején Gutenberg technológiája volt.
Amikor nyilvánosságra került a hír, mely szerint Kanadában a szerzői jog Harry Potterrel kapcsolatban erősebbnek bizonyult minden más jognál, akkor a nyílt forráskódú szoftvermozgalom (ebből nőtt ki többek között a GNU/Linux is) megalapítója, Richard Stallman arra szólította fel az embereket, hogy bojkottálják a könyvet. Nem véletlenül éppen ő, ugyanis még 1997-ben extrapolálta a zárt forráskódú, vagyis nem mindenki számára hozzáférhető szoftverkód logikáját a könyvekre is, és így egy olyan disztópiát kapott eredményül, ahol a főszereplőnek "[m]int mindenki másnak, neki is kisiskolás kora óta azt tanították, hogy a könyvek kölcsönadása bűntett, és ilyet csak könyvkalózok tesznek".
Gondolom, akkoriban velem együtt a legtöbben színtiszta paranoiának tekintették az egészet.
Ezek a könyvek Stallmannál persze már kizárólag elektronikus formában léteznek, és éppen a a hordozó közeg megváltozása az, aminek az eredményeképpen az architektúra a lehető legteljesebb mértékben képes lesz minden mást befolyásolni- így például az információhoz való hozzáférést is.
Ott van például az Adobe eBook Reader: ezt használva a tartalomtulajdonos beállíthatja, hogy adott időegység (mondjuk 10 nap) alatt hány oldalt lehessen kimásolni a vágó lapra, vagy éppen hány oldalt lehessen kinyomtatni. Mindezt teljesen függetlenül attól, hogy magában a copyrightban eredetileg mi szerepelt, és például dönthetünk úgy, hogy az Alice Csodaországban című könyv esetében sem a kinyomtatást, sem pedig a szöveg egyes részeinek kimásolását nem engedjük meg még akkor sem, ha ez a mű elvileg public domain-nek minősül (vagyis lejárt a copyright védettsége, és elvileg mindenki szabadon használhatja). Sőt, akár azt is megtiltjuk a felhasználási feltételekben, hogy az olvasó bárki másnak kölcsön- vagy odaadja - mint ahogy létezik is mindezekkel a tiltásokkal ellátott elektronikus Alice-kiadás.
Korábban a jogtulajdonosok egyszerűen képtelenek voltak ellenőrizni, hogy a felhasználók mit cserélgetnek a magánéletben, most viszont az internet használatának köszönhetően minden eddiginél könnyebb figyelemmel kísérni, hogy például ki mit tölt le, és ha majd megjelenik a Windows Vista, a Microsoft új operációs rendszere, akkor abba már alapértelmezésben bele lesz építve a RDM (Digital Rights Management) is. És innentől kezdve talán már nem is vagyunk messze egy Stallman-féle forgatókönyvtől.
A videó miatt a Universal meg a Disney a '80-as évek elején pert indított a Sony ellen, mondván, hogy az új technológia csak a tartalomkalózok dolgát könnyíti meg. Ebben az esetben nem csupán a Legfelsőbb Bíróság döntött úgy, hogy egy eszköz nem tiltható be pusztán azért, mert rosszra is használható, de a nagy filmgyártók sem mentek csődbe (sőt), és bár ez önmagában nem érv amellett, hogy ha most nem lépnének fel a peer-to-peer rendszerek ellen, akkor hasonlóképpen prosperálni tudnának, azért néhány további dolgot érdemes figyelembe venni.
Például azt, hogy noha a "kínai modell" jogi szempontból elfogadhatatlan, ugyanis ami ott történik, az ellentétes az ország copyright-szabályozásával, azért elképzelhető olyan megoldás is, ahol (alkalmasint a nagy tartalomtulajdonosok rovására) legalizálják a szabad másolást. Az, hogy "elképzelhető", persze nem szükségképpen jelenti azt, hogy "jó" is (vagy akár csak ugyanolyan produktív) lenne, mint a nyugati rendszer, de ez sem zárható ki.
Eközben azonban hiba lenne abból kiindulni, hogy választanunk kell a copyright feletti teljes és minden területre kiterjedő ellenőrzés meg a tökéletes anarchia között, de harmadik lehetőség nincsen. A valóságban minden bizonnyal elképzelhetőek a két szélsőség közé eső megoldások még akkor is, ha a jelenlegi tendenciák nem erre mutatnak. 2005-ben az amerikai Legfelsőbb Bíróság már arra az álláspontra helyezkedett a Grokster nevű file-cserélővel kapcsolatban, hogy a rendszer üzemeltetője is felelőségre vonható a rendszer felhasználásával folytatott illegális tevékenységért, és ezzel ismét csak nem az a probléma, hogy megnehezíti a tartalomkalózok dolgát.
Hanem először is az, hogy a jelenlegi jogrend oda vezet, hogy az internet-használók jelentős része automatikusan bűnössé válik, mivel (A), (B) vagy (C) típusú letöltéseket (is) csinál. A helyzet leginkább az amerikai alkoholtilalomra emlékezet, amikor is az amerikaiak aránytalanul nagy százaléka - a jog értelmében - azért vált bűnözővé, mert ugyanúgy szeszes italokat fogyasztott, mint korábban. De ez persze önmagában nem különösebben erős érv, hiszen abból, hogy egy szabályozást sokan megszegnek, nem következik automatikusan, hogy a szabályozással van a baj.
Ez az a pont, amikor fel kell tennünk a kérdést, hogy miért is rossz az, ha a tartalomtulajdonosok egyre nagyobb és nagyobb hatalomhoz jutnak a felhasználók rovására, és eközben nem hivatkozhatunk arra, hogy "mert ez a felhasználóknak rossz", ugyanis a másik tábor azzal vághat vissza, hogy "a nagy tartalomtulajdonosoknak viszont jó", és tulajdonképpen egyik sem mondott érvet.
Rögtön más lesz viszont a helyzet, ha Eric Eldred, az interneten public domain műveket közzé tevő programozó érveléséből indulunk ki. Ő az 1998-as CTEA (Sonny Bono Copyright Term Extension Act) ellen próbált eredménytelenül fellépni, mert az az addigiakhoz képest további 20 évvel kitolta a copyright-védettség időbeni határát, és ez Eldred szerint két dolgot eredményezett.
Egyrészt azt, hogy ha most megtette, akkor az Amerikai Kongresszus a jövőben is mindig hozzáigazíthatja a szellemi tulajdonjogok védettségének lejártát a nagy tartalomtulajdonosok igényeihez, és így a most copyrighttal védett termékek soha nem fognak public domainné válni. Viszont mivel ma az 1930-ban kiadott és még mindig védettséget élvező könyveknek vagy filmeknek mindössze a 2 százaléka van forgalomban, ez egyben azt is jelenti, hogy a maradék 98 (!) százalék előbb utóbb teljesen hozzáférhetetlenné fog válni mindenki számára (ha ugyan már nem az most is), mivel a copyright-védettség miatt például nem tehetjük fel őket az internetre. Igazán nem nehéz arra a következtetésre jutni, hogy a public domain megszűnése igenis veszteség a kultúra számára.
Ez tehát a copyright hatása a múlthoz való hozzáférésre. Ami a jelent és a jövőt illeti, az összes tartalom már ma is mindössze néhány nagy tartalomtulajdonos kezében összpontosul. Az Amerikai Egyesült Államokban mindössze öt nagy cég ellenőrzi a zeneipar 85 százalékát: az Universal Music Group, a BMG, a Sony Music Entertainment, a Warner Music Group és az EMI, és persze a média egyéb területein is Hasonló a helyzet. Némiképp egyszerűsítve akár azt is mondhatnánk, hogy amit ők ellenőriznek, azt mi több-kevesebb pénz kifizetése után megnézhetjük vagy meghallgathatjuk, de nem használhatjuk fel, és nem férhetünk szabadon hozzá. És ha ehhez az architektúrának köszönhetően a jövőben még inkább kiépülő copyright-ellenőrzési rendszert is hozzávesszük, akkor talán nem is olyan túlzó Stallman elképzelése.
Az pedig megint más kérdés, hogy ez tetszik-e nekünk.

* A cikk első változata az Infopark által kiadott Koine Szellem rovatába íródott 2005. augusztusában. Köszönet Bak Árpádnak a javasolt módosításokért.

vissza >>>